A Történet 1.rész

2008 augusztus 11. | Szerző: Kincsvad

 Tavaly kezdődött. Akkor még a Vadász (aki akkor még nem is tudta, hogy ő a Vadász) élte a kissé unalmas, átlagos hétköznapjait. Végezte a “nemszeretem” munkáját, aztán sietett haza a semmiért és úgy érezte hiányzik valami az életéből. Társaságra vágyott. Valami nem hétköznapos történésre. Valami új élményre. Hol szerezhet ilyeneket? Természetesen a Neten. Hallott már közösségi oldalakról innen-onnan, hát regisztrált az egyikre. Tele volt izgalommal és kíváncsisággal. Ki lesz rá kíváncsi? Hányan veszik észre, hogy ott van? Eleinte csak keveset mutatott magából. Tetszett neki, hogy a valós személye háttérben maradhat és nem kell tartania a lebukástól. Merthát gyarló lelke párkapcsolatból kandikált kifele. Persze nem akart ő hűtlenkedni, új párt vagy alkalmi partnert keresni; de mégis izgatta, hogy akár meg is tehetné. Név nélkül, arc nélkül.
Aztán az idő múltával egyre többen találtak rá. Nők, férfiak, gyerekek. A hímneműeket egy kezén meg tudta számlálni, hölgyek viszont többen érdeklődtek, mint amennyiről álmodni mert volna. Jól érezte magát.
Egyszer mégis búcsút vett a közösségtől, mert unta a “Szép napot!”, “Jó munkát!” című értelmetlen üzengetéseket. De nem bírta sokáig, újra regisztrált. Hiányzott a mindennapi szóváltás.
Eljött az ősz. Felfigyelt valakire. (Lehet, hogy rá figyelt fel az a valaki?) Az a valaki jó blogokat írt, kellemes gondolatai voltak. Üzengettek egymásnak. Aztán levelezés lett az alkalmi üzengetésből. Majd hirtelen a Vadász szerelmes lett. Köntörfalazott, kerülgette a forró kását, de tagadhatatlanul belezúgott abba a drága ismeretlenbe. S mint a mesében, úgy itt is, a szerelme viszonzásra talált. A lány, aki addig szürke kavicsnak mondta magát, kivirult. KINCS lett. S a Kincs megtalálója a VADÁSZ.

Tényleg a Vadászról

2008 augusztus 8. | Szerző: Kincsvad

Azaz magamról. Én vagyok a nagy ÁTLAG. Átlagos külső, átlagos tudás,
átlagos élet. Talán csak a szívem nem átlagos, de lehet, hogy csak én
érzem így. Mert azt gondolom, hogy nagy szívem van. Nem biológiailag,
hanem amúgy. A nagy szív sok örömmel jár, sok szeretettel. Adok is és
kapok is. Átlagon felül. De a nagy szív szomorúságot is okozhat.
Átlagon felül. Ez nem baj, amíg csak én szenvedek tőle. Sajnos nem így
van. Mert én akár egy pillantástól szerelembe tudok esni. Nagyon nagy
szerelembe. Ez pedig egy páros egyik tagjaként nem szerencsés dolog.
Ezek az érzelmek a végén valakinek mindig nagyon fájnak. A szakításkor.

Szeretek alkotni, de kellőképpen lusta vagyok arra, hogy ne
foglalkozzak vele komolyan. Kár! Utálom is magamat érte. Pedig
szépreményű művész is lehetnék. Nem én mondom! Hozzáértők.

Bár igazi férfiak sohasem sírnak, én megvallom, szoktam. Szüleim
elvesztése, gyerekeim hiánya vagy egy megható történés, mind-mind
sírásra tud késztetni. Na meg az önsajnálat. Néha.

Még számtalan dolgot írhatnék itt magamról, de a történet szempontjából
talán nincs jelentőségük, ha mégis lenne, adott helyen úgyis szóba
kerülnek majd.

 

A vadászról

2008 augusztus 5. | Szerző: Kincsvad

Ma magamról kellene néhány szót szólnom, de erre most képtelen vagyok. Mert sokkal fontosabb az, hogy Ő nem feledkezett meg rólam. Pedig sok idő telt el AZÓTA, nagyon sok.
Tegnap értem vissza a szabadságomról, tíz napig gép közelében sem voltam. Mégsem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Hogy ne jutott volna eszembe, mit terveztünk az utolsó napokra. És tegnap az első dolgom volt keresni valami jelet Tőle. Sajnos hiába. Viszont ma, ma megkaptam, amire vágytam. Még mindig A Vadászként gondol rám.
Kincsem! Most boldog vagyok! Nagyon boldog!
Pedig nem szabadna, nem helyes.
HIÁNYZOL!!!!!

 

A Kincsről

2008 július 23. | Szerző: Kincsvad

 Ahogy már írtam, Ő egy személy. Mégpedig nő, ha ez eddig nem derült
volna ki. Kedves, értelmes, érzékeny, megértő és még sokáig sorolhatnám
a jó tulajdonságait. Természetesen ezek közé tartozik a szépsége és
izgalmassága is. Bár most valószínüleg hevesen tiltakozna, mert szerény
is. Maradjunk annyiban, hogy én ilyennek látom, ilyennek ismertem meg.
Itt, a Neten. Blogokat írogat, fényképeket tesz közzé, ismerkedik. A
blogok nagyon jók, a fényképezéshez jó szeme van, ismerőse számtalan.
Ezek révén kerültünk kapcsolatba. Az idők folyamán, levélváltások révén
kiderült, hogy a boldogság számára nem otthon terem. Nem hajtotta azt,
nem kereste, de hiányzott az életéből. Ő nem beszélt erről nyíltan, de
minden megnyilvánulása mögött ott lapult a hiányérzet. Csak ki kellett
olvasni a sorok közül. S a Vadász képes volt erre. De ez már egy másik
történet.

Prológus

2008 július 22. | Szerző: Kincsvad

 A blog címe alapján képzelhetnétek, hogy szarvasokról, őzekről, vaddisznókról, kapitális trófeákról, nagy vadászkalandokról olvashattok majd itt. Persze tévedtek. Szeretem az állatokat, nem vágyom a gyilkolászásukra.

Mégis miért ez a cím? Mert “Vadász” vagyok. Vadásszá lettem. Kincsvadásszá. Na ezt sem kell szó szerint venni. A “Kincs” jelen esetben egy személyt jelöl, mégpedig egy számomra nagyon kedves személyt. Róla, rólam és a kettőnk közti kapcsolatról fog szólni ez a napló. Lehet, hogy csak néhány bejegyzés erejéig ( nem vagyok egy nagy publicista ) és azt sem ígérhetem, hogy túl izgalmas lesz. Azt viszont bizton állíthatom, hogy nem lesz mentes nagy szavaktól és lelki ömlengésektől. Nem titkolom, remélem, hogy Ő is rátalál majd erre a blogra és tulajdonképpen, igazából ez Neki is szól.